Dühöngök. A tehetetlenség emészt. Belülről. Marja húsom, forralja vérem, elégek. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, minden kusza, akár a levesben a tésztaszálak. Nő a nyomás belülről, nem tudom levenni a fedőt, hogy a gőz elszálljon, tűréshatárom hamarosan elérem. Tombolni akarok, tarolni, pusztítani! Had tudja meg mindenki, ki lakozik belül. De a józan ész szól, hogy nem lehet.
Beleütök a falba, mert ő minden bajom bírja. Ütöm, verem, ököllel, haraggal. A düht felváltja a fájdalom, testem jelez, állj! Meredten, tágult pupillával bámulom a falat, mintha minden gondnak ő lenne forrása, s haragom elszáll. Visszaáll a nyugalom, az eredeti békésnek tűnő állapot. Kezemre tekintek, a lila foltra, majr reá hideg borogatást teszek.

Állat vagyok, egy ketrecbe zárt vad, ki sosem volt beidomítva, csupán alkalmazkodik. Elrejti önnönmagát, hogy mások szemébe szálkát ne szúrjon. Nyugszik és vár. A jelre... Igen... Csakis arra várhat... Azt hiszem.

- Legyen zöld…
- Bolond vagy? Szilárdság kell. Fekete legyen…
- Az túlságosan sötét, nem?
- De. Ez a lényeg.
- Ám nem vagyunk ilyenek.
- Oh, dehogynem…
- Maradj már, mi kedvesek, segítőkészek vagyunk…
- Csak Te. Becsapod magad. Inkább túl büszke, tartózkodó és eleganciára törekvő a legjobb kifejezés.
- Nyers vagy, de nem fogsz elérni semmit. A szeretet és együttérzés erősebb a te értéktelen tulajdonságaiddal szemben.
- Úgy véled? Pedig ebben avilágban én vagyok a túlélő…
- Lehet, de én vagyok az értékesebb…
- És ez szerinted kit érdekel? Az embereket zavarja, ha valaki túl nyílt vagy túl kedves. Menj végig az utcán a rideg és kifejezéstelen arcok között. A te fajtád ki fog halni.
- Az én pártomat rengetegen fogják, megannyi ember köszönte meg, hogy boldogságot hoztam az életébe.
- Én viszont céltudatosan elérem, amit kitűzök célnak. Álmaimat valóra váltom, és minden erőmet annak elérésébe vetem.
- De egyedül vagy, falakkal zársz el mindenkit magadtól.
- Te viszont védtelen vagy, könnyen sebezhető és elpusztítható…
- CSÖNDET!!!

A "mindkettő vagyok de egyiksem igazán" helyzet áll fenn nálam igen rég óta.
Dönteni képtelen vagyok, mert egyik sem tudok lenni teljesen, a kettő közötti állapotot pedig három éve igyekszem megtalálni, esélytelenül. Folyamatosan a végleteket ütöm meg, és ez a reggeli kedvemtől függ. Sajnos... Noshát, ez lenne.

Majd még jelentkezem.