Nos igen, osztálykirándulás. Ennek általában örülnek a diákok, mivel addig sem kell a rozzant suli padjaiban ülni, hanem az osztállyal elmehetnek valahova, és jól élvezhetik magukat.

Nálunk is így kezdődött. Már előtte egy héttel fel lett dobva, hogy két osztály együtt megy, mert így lehet megoldani, hogy ne kelljen mind a két csoporthoz egy-egy kísérőtanár. A Hűvösvölgybe mentünk volna túrázni és számháborúzni a kicsikkel [én vagyok jelenleg 11. osztályos, ők meg ha minden igaz a 7.esek voltak, akik velünk jöttek], utána pedig egy falmászás lett volna beiktatva. Mivel a falmászásra csak bizonyos létszámú embert engednek be egy korlátozott időre, így aki nem fér bele az első szériába, az elmegy addig mozizni vagy pizzázni vagy akármi. [A falmászás helyileg a Mammut-ban lett volna, ha jól tudom, ott pedig van mit nézni.]

Nos hát, eljött a mai nap, a megbeszélt időpontban, nyolckor az UPKP-ban voltam, ahová a gyülekezőt terveztük. Sikeresen betegebb lettem mára, de attól még úgy véltem, a túrázásba nem halok bele, és menni akarok. Voltak páran, akik nem jöttek el persze, valakiről tudtunk, ám volt olyan is, akiről senki nem tudott semmit. Végül is elindultunk, ez volt a lényeg. Az osztályom fantasztikusan meg tudta oldani, hogy a metró egyetlen kocsijába bepréselje magát, és ott is kizárólag az egyik felén tömörüljön. Akik nem voltak még ott, hát átmentek! Értelem a van, látszott, de hát mi lehet tenni…

A metróról leszállva egy másik metróval haladtunk tovább, végül egy villamosra tuszkoltuk fel a két osztálynyi gyereket. Itt is megnyilvánultak egyes kultúrált egyének, akik túltömött hátizsákjukat bunkó módon képtelenek voltak levenni és úgy forgolódtak, elfoglalva egy értékes emberhelyet.

Végül is kibírtuk a végéig az utat, ahol megnyújtózkodhattunk az erdőszélen. A villamosvégállomásról a kisvasútig egy rövidke lépcsős hely vezetett fel, nagyjából 50 lépcsőnyi volt, de fele annyi magas, mint egy átlag lépcső, még kettessével is túl kényelmes volt szelni a lépcsőket. Természetesen a túlmodernizált libaközösségből valaki ismét megszólalt:

 - Nincs lift?

Azt hittem eldobom az agyam, de végül nem tettem. Bár feltettem a kérdést a mellettem álló értelmiséginek, hogy ki az a barom, aki a szabadba jön TÚRÁZNI és pár lépcsőt nem tud feljönni?

Vállat vonva mentünk tovább. Nem akartunk kisvasúttal menni, elvégre túrázni jöttünk, így a vállalkozó, mozgócsapat, köztük én is, el is indult, hogy vezesse a többieket. Bennünk volt a kíváncsiság és természetesen a felfedezésvágy, így letértünk az útról és iránytű segítségével belőttük az irányt, és haladtunk.

Csupán pár percig élvezhettük a felderítést, ugyanis egy lusta, csipogó hang ütötte meg a fülünk, aki kijelentette, hogy ő márpedig ilyen kis ösvényen nem hajlandó menni.

Visszafordultunk hát, és mivel más választásunk nem maradt, a széles, mindenki által ismert és unalmas ösvényen haladtunk kisebb eltévedésekkel. A vezércsapatban dőltek a baromságok és szinte mindenen jót nevettünk. Csodálkoztam magamon, hogy képes vagyok tempót tartani olyan egyénekkel, akik tájfutásra és túlélőversenyre mennek, és égis… Élveztem és meg sem kottyant! [Tegyük hozzá, hogy a hétvégén futott kilóméterek után még mindig izomlázam volt, meg vagyok fázva és a párás levegő miatt az asztmám is előjött kicsikét]

Végül is nagy nehezen megtaláltuk a rétet, ahova indultunk, ám valahogy mindenki azonnal visszaemlékezett arra a palacsintázóra, amit a villamosmegálló közelében láttunk és kijelentették, ők palacsintázni akarnak, és nem moccannak meg, mert lusták hozzá.

A csoport másik fele követelte, hogy menjünk haza, a harmadik mindenképp moziba akart menni, sőt, még a plázázás ötlete is felvetődött! [ennél a pontnál sokalltam be]

A csapat visszafordult, és nagy tempóban halat vissza a villamoshoz, majd végül a Mamut üzletházban ért véget utunk, ahol az osztály nagy része bowlingozott, egy része plázázott a harmadik dohányzott és nem részletezném…

Azt, hogy mennyire élveztem, nem is tudnám elmondani, nincs szó rá… *ironikus mosollyal fejezi be az utolsó mondatok gépelését, majd elmenti a blogbejegyzést*

IGEN! VANNAK ILYEN SZÁNALMAS EGYÉNEK!

Lapos, aranyozott topánkába jön, és hisztérikus rohamok közepette próbál csak a sziklákon járni, miközben panaszkodik, hogy hát ő nem érti, hogy miként lehet ennyi levél. [Ősz van basszus! Egy erdőben mit a szart vársz?!]

Hóna alá csapott ridikültáskát hoz, és a túra alatt folyamatosan panaszkodik, hogy nem áll neki jól, ha a táska mindig leesik a válláról. [Ridikültáska a hóna alá? Mióta túrázik ember szar-táskával?]

Elhozza a sminkkészletét, beleértve a szemkihúzó, ajakfény, ajakrúzs (három színben), minitükör, manikürkészlet és egyéb, de innivalót és ennivalót nem hoz, ráfogva arra, hogy az már nem fért bele a táskájába, és azt hitte, hogy a közelben lesz majd lángosos vagy pizzás ahol vesz. [Egy erődben? Vagy réten? Rágjál füvek akkor bakker…]

Csillogós nyakláncot és ezüstfülbevalót visel, amit tökéletes eleganciával veszít el a túra alatt, és siránkozik, hogy azt az anyukájától hozta, és azért vette fel, hogy még sexibb legyen… [Nem volt elég a csipkés felső és rövid top, ami annyira illik a túrázáshoz? Oh, bocsánat…]

Ezeket így elmondva, megáll az eszem. Vannak ekkora barmok a világon, és ennyire szánalmas lények, akik már 7.es korukban ennyire nem gondolkodnak. Természetesen ez a többség, ez az undorító, elkorcsosult faj, ami sajnálatos módon kezdi ellepni a városokat. Kérdem én: A normális emberek ki fognak halni?

Sajnos a válaszom szerintem, igen… Ha nem most, de szépen lassan felszámolódnak az értelmek, és csak néhány egyén marad csak életben, aki még tudja, nem viselünk kurva hidegben rövid toppot és csípőnadrágot, mert lefagy a vesénk és öregkorunkban majd rinyálunk, hogy fáj mindenünk.